A Szellemfa gyümölcsei 2. fejezet

Egy héttel később, egy szürkés, hűvös reggelen a gyerekek ismét útnak indultak. A nyári meleg most elbújt a felhők mögé, a szél pedig úgy susogott, mintha maga is történetet mesélne. Zoé és Bálint izgatottan haladtak az ismerős ösvényen, mellettük Izsák lépkedett, szemeiben kíváncsi csillogással.

– Tényleg létezik az a fa? – kérdezte halkan, mintha félt volna, hogy egy hangos szó elriasztja a varázslatot.

– Látni fogod – mosolygott Zoé titokzatosan.

Amikor kiértek a rétre, a szellemfa ott állt, méltóságteljesen, ám most másképp, mint múltkor. Ágai kissé lehajoltak, mintha örömmel üdvözölné őket, de levelei szorosan összesimultak.

– Mintha szomorú lenne – suttogta Bálint.

Ekkor egy apró méhecske zümmögve zuhant le mellettük a fűbe. Kis teste remegett, szárnyai gyűrötten álltak, és mozdulatlanul feküdt.

– Szegényke! – hajolt le Zoé. – Megsérült a szárnya!

– Talán el is tévedt – tette hozzá Izsák, és közelebb hajolt.  Nem talál vissza a kaptárhoz.

A három gyerek összenézett. Nem kellett kimondaniuk: segíteniük kell.

Zoé óvatosan a tenyerébe vette a kis méhet, Bálint pedig gyorsan keresett néhány puha levelet. Ezekből apró,  „ágyat” készítettek neki. Izsák a karját tartotta fölé, hogy a hűvös szél ne érje.

– De hogyan találjuk meg a kaptárt? – töprengett Zoé.

– Nézzétek! – mutatott Bálint a rét túloldalára. A domb oldalában, félig a növények között rejtőzve, egy fából készült kaptár állt, mintha maga a természet őrizte volna titkát.

A gyerekek elindultak a kaptár felé, de hamarosan egy kisebb patak állta útjukat. A víz gyorsan csobogott, és a part mentén nem volt híd. A túloldal alig pár lépésnyire volt, de a kavargó víz veszélyesen csillogott.

– Nem tudunk átugrani – mondta Izsák, miközben a patak fölé hajolt. Megcsúsznánk a köveken, ha megpróbálnánk.

Bálint körbenézett, majd észrevett egy vastag, száraz ágat és egy nagy lapos követ. – Építsünk hidat! – javasolta.

Mindhárman nekiláttak: Bálint hozta az ágat, Zoé a köveket igazította helyükre, Izsák pedig a vízbe eresztett ág másik felét tartotta, amíg a többiek rögzítették. Rövid idő múlva elkészült egy keskeny, de stabil átkelő, amin óvatosan átsétáltak, Zoé kezében a sérült méhecskével.

– Egyedül ez nem sikerült volna – mondta Izsák, ahogy a túlpartra értek.

Zoé vitte a méhecskét a levélágyikón, Izsák vigyázott, hogy ne billenjen meg, Bálint pedig előreszaladt, hogy félretolja az útjukba kerülő gallyakat és fűcsomókat.

Ahogy odaértek, egy másik méhecske jelent meg a kaptár bejáratánál. Halkan zümmögött, mintha hívogatná társát. Zoé a levelet a kaptár bejáratához tartotta és a sérült méhecske lassan megmozdult, majd a gyerekek ámulatára önállóan elindult a bejárat felé, és eltűnt a mézillatú otthonban.

– Sikerült! – kiáltották egyszerre, örömtől ragyogó arccal. A fa koronája ekkor megremegett, levelei összesusogtak, úgy, mintha csendesen tapsolt volna. Egy fénycsóva végigcikázott az egyik ágon, és előbukkant egy új gyümölcs: ami zöld-arany színekben pompázott.

– Nézzétek! – kiálltott fel Izsák.

– Ezt biztos a közös munkánkért kaptuk  – mondta Zoé.

– Három szív – egy cél – tette hozzá Bálint mosolyogva. Azon a napon Izsák is megtapasztalhatta, hogy ez a különleges fa létezik és varázslatos a közelében lenni. A szellemfa így jutalmazta meg őket, amiért együtt, szívből segítettek – nem külön-külön, hanem valódi csapatként. Vidáman és elégedetten sétáltak haza, és szívükben egy újabb gyümölcs ereje jelent meg: az összefogásé.

Folytatása következik…